A Franczia forradalom anyag - mely akkor mellesleg megjelent műsoros kazettán is, ha jól emlékszem 300 példányban, s legnagyobb meglepetésünkre pillanatok alatt elkelt - megjelenése után szinte azonnal nekiálltunk az új műsor összeállításának.

A Feljegyzések a disznóólból eredetileg egy koncept-anyag lett volna, mely egy képzelt disznóvágás köré csoportosította volna a dalokat. Vezérfonalként a szabadelvű eszmék álságos és hazug voltát akartam kidomborítani - minden bizonnyal erősen hatottak rám a hivatalos politikából, ill. az elvileg független és tekintélyellenes undergoundból [megjegyzem, az undergroundban (csekély kivételtől eltekintve), éppúgy, mint a mainstream médiában, ha baloldali kormány van hatalmon, ha jobboldali, kizárólag a jobboldalt támadják] párhuzamosan áradó elviselhetetlen mennyiségű ballib agymosás - megtűzdelve idézetekkel, felolvasásokkal, hangokkal, zörejekkel. Azt ugye mondanom sem kell, hogy egy effajta nagy formátumú vállalkozás rögzítésére a Fix-stúdió (A Fixa Idea együttes saját stúdiója) alkalmatlan volt, nem beszélve a kemény két napos időtartamról, amennyit a felvételekre szántunk.

S ehhez még hozzájárult, hogy gitárosunk, a Szomszéd csávó viharos gyorsasággal - és meglepő váratlansággal - helyezte előtérbe biológiai feladatait a szellemi kötelezettségeivel szemben, s egy nap bejelentette nősülési szándékát. Csak néztünk. Hogy gyerekről beszélt-e, arra már nem emlékszem, mindenesetre nincs kizárva, hogy ez a témakör is elhangzott, lévén azóta már (ha információim nem avultak el, bár több, mint valószínű) a negyediknél tart. Mindenesetre a próbákat igencsak ritkán látogatta, Olcsi a dobos meg - megérezvén, hogy a fegyelmező erő, mely lustaságait és linkségeit úgy-ahogy kezelni tudta, immáron felére apadt -, gyakorlatilag beszüntette a közösségi életet.

Brutális volt az a korszak, Szomszéd, azt el kell ismerni, nehezen mondott le a zenélésről. Akarta ő, csak a körülmények nem engedték. Esküvő után vidékre költözött, s mi Tiszafüredre voltunk kénytelenek próbákra járni. A kert végi sufniban nyomtuk a számokat - félek, a teljes család vattával a fülében járkált ezalatt - s csak annyi emlékem van a fogadtatásról, hogy egy ízben a szomszéd telekgazda kedélyes arccal átcammogott hozzánk, leült a fonott székbe, s végtelen derűvel arcán nekiállt lelkendezni, hogy mennyire elképesztően szép és jó zenét is játszunk, mily felemelő ezt neki hallgatni, míg a petrezselymet meg a babot látja el karókkal. Jóleső örömmel hallgattuk, néha elégedett arccal néztünk össze, s csak akkor kezdett el gyanús lenni a dolog, amikor az egyik számot külön kiemelte, hogy hú, hát az a legszebb, legbájosabb, legmegnyugtatóbb darab. Lévén, hogy a „Karszalag” című dalról volt szó, mely tán az összes közt a legidegesítőbb és legdisszonánsdabb gitártémával bír, lassan leesett, hogy ironizál az öreg. Mi persze megsértődtünk, kazettát, azt nem vett, és a próbától is elment aznapra a kedvünk. Amúgy nem volt meglepő ez a megközelítési mód, a fiatalokból álló „alter” közönség sem tudott mit kezdeni velünk. Sem a zenét nem értették, sem a szövegvilágot, a kettő egyidejű voltát meg még kevésbé. A „punkoknak” mi nácik voltunk - az a sok birka anarchián meg lerészegedésen kívül semmi másra nem volt kíváncsi - a skinheadeknek hülye punkok (nem mintha bármelyik csürhét szívesen láttuk volna rajongóink sorában), azaz értelmiségi, az abszurdra is nyitott, ámde a ballib agymosást szívből rühellő művész-intellektuel réteg, meg a lábát nem tette be azokra a helyekre, ahol mi felléptünk. Már csak életkori indíttatásból sem. De hát, mi sosem szerettük a könnyen besorolható, átlagos dolgokat.

Ilyen körülmények közt vágtunk neki a felvételnek, és hát az olyan is lett. Kár, mert remek számok szerepeltek abban a műsorban, még ha az ideológia arány mai szemmel már kissé direktnek is tűnik.

A témában rejlő lehetőség mindenesetre óriási volt, egyszer, ha az Isten is úgy akarja, újra nekimegyek a dolognak.

A tizenvalahány felvett számból nyolcat (Jelentés a vályú mellől, Az új moslék dicsérete, Egy bűntudatra kötelezett birka naplójából, A haladó sertés éneke, Korszerű lakoma, Jönnek a vendégek, Modern karám) amelyet úgy-ahogy sikerültnek éreztem - pár próbafelvétellel megspékelve - ki is adtam kazettán „Krónikás ének a tolerancia éveiből” címmel, ha jól emlékszem kerek 100 példányban. A zenekar klasszikus korszaka ezzel gyakorlatilag le is zárult. Szomszéd csávó nemcsak a Tekintetes Úrból, hanem magából a zenei életből is kiszállt, Olcsi pedig addig sem volt szellemileg a társulás része.

A klasszikus felállás utolsó koncertjét 1997 őszén, Egerben adta a MÁS-klubban, meg nem mondom már milyen csapatok társaságában (ha akarnám, meg tudnám nézni, mert valahol fel van írva, de kinek van most kedve turkálni?), s ha jól emlékszem, a publikum nem nagyon díjazta tevékenységünket.

A Feljegyzések a disznóólból műsor egyik „klasszikusát”, az Új moslék dicsérete c. számot, felkérésre idén vettem fel újra (teljesen más felállásban) a Bikini stúdióban, s a felvétel meg is jelent a Hősök vére - 1956 válogatásalbumon.

Tovább >>> Zsandárt közterekre, kalodát és bitót! (1998-2000)