Részt vettem a kilencvenes években – akkor valahogy nagyon ráértem mindenre, most meg a Tekintetes Úrra sincs soha időm – több alkalmi formációban is.

Ezek egy része valóban, szó szerint alkalmi volt és vagy valamely fesztiválon való szereplés, egy ráérős délután, valakinek a felbosszantása, vagy (ami leggyakoribb volt) valamely általam kiadott kazettaválogatás adta az apropóját (Károly bácsi, Gyilkos Zsír, Szemüvegesek, Durbints Sógor stb.), ám legismertebb, leghosszabb életű és – lássuk be – a legnagyobb poén a "legendás" Szókimondó Szövegek volt...

A zenekar – mint voltaképp maga az egész punkmozgalom – az ellenkezés, a szembenállás szülötte volt.

A ’90-es évek első felében jelentek meg az általam később “óvodás-punk”-nak titulált zenekarok. Mi “öreg”, nyolcvanas években szocializálódott undergroundok csak néztünk. Hozzá voltunk szokva ugyanis, hogy egy punkegyüttesnek van valami üzenete, képvisel valamit (a nihilt felvállalni is a képviselése valaminek). Ne adj Isten, valami ellenzéki alapállásból szemléli a világot, s a hatalommal való packázással, az illik-muszáj dolgok froclizásával tölti mindennapjait.

Alvin és a Mókusok, Fürgerókalábak, Macskanadrág, Keserű giliszta, Aljas kúszóbab stb. Már a nevekből is árad az általános iskola alsó tagozatának szellemisége, amire a “bepisiltem, bekakiltam, túrom az orrom, berúgtam itt-ott, fingok, hányok” szövegvilág csak rátesz egy lapáttal. És mindezt ők persze holmi lázadásként tálalták az egyre fiatalabb korosztályból verbuválódott publikumnak.

Némelyik még akkurátusan rá is nyomtatta a borítóra: Szókimondó szövegek. (Jut eszembe: Hatóságilag Tilos! Mer’ hogy egy ilyen zenekar is van. Jó vicc. Ma a királyságot hirdetni tilos - meg persze holokausztot tagadni -, nem az anarchiát.). No, hát innen jött az ötlet.

A Barackca volt az első a sorban, ami a szó szoros értelmében sokkolt. (Bár, ha igazságosak akarunk lenni, a Hisztéria pár évvel korábban már megközelítette ezt a szintet, és Pataky Toncsival szemben nem lenne korrekt elvitatni, hogy ő volt eme esztétikai-szellemi mélyrepülés előfutára, nem véletlenül csináltam szegényből hülyét a Genyó Szívó Disztroly hasábjain 1991-ben. De hát Toncsi még a 80-as években volt ifjú, s bármekkora érzéke is volt hozzá, ennyire igénytelen nem tudott lenni.) Valami fesztiválon léptünk fel valahol Pest határában - ’95-96-ban lehetett ez -, s világosan emlékszem, hogy ültünk ott Szomszéddal a széken és nem tudtuk sírjunk vagy röhögjünk. Nem akartuk elhinni ugyanis a látványt. Az a zene! Az a szöveg! Az a színpadi mozgás! (Az együttes legismertebb számának alábbi a szövege: “Mocskos BKV, sálálálá, mocskos BKV sá-lálálálálá” No, hát eme hullámra való reflexióként született meg a Szókimondó Szövegek együttes.

Összegyűltünk egy haverommal a konyhában (Herczeg Péter, más néven “Hetedik” az akkor “fénykorát” élő Erkölcsrendészek énekese), s egy délelőtt összedobtunk egy műsort, mely azt a találó címet kapta, hogy “Drogot, piát, anarchiát”.

A lényeg az volt, hogy gyermeteg lázadó szövegeket írjunk, a lehető legelcsépeltebb zenére. Elég vád ért addig - s azóta is -, hogy az általam írt muzsikák primitívek (ezt legtöbbször azok állították, kik gitárt nem vettek még életükben kézbe, s abban a tévhitben éltek, hogy a telten megszólaló "dádádádá" gitárcsattogást - lásd: Ramones - technikailag nehezebb előállítani, mint a disszonanciát. Tévedés!), úgyhogy gondoltam, ha közhely kell srácok, hát kaptok közhelyt. A gitáron az un. “kvint” lefogást alkalmazva huszonöt számot írtam két nap alatt (a’la Exploited és társai), megtetőzve mindet egy frappáns refrénnel.

A haveri kör az hetekig röhögött.

De ha lúd, legyen kövér. Egy rakás fesztiválra is beneveztem a csapatot (Hetedik basszusozott, én gitároztam, s legtöbbször Joe bácsi dobolt a Csinovnyik halálából). A siker frenetikus volt. Beütött az amire számítottam. A kis hülyék egész egyszerűen nem vették észre, hogy ez szivatás. Kezükben műanyagkannával, hullarészegen, átszellemült arccal skandálták, hogy “Drogot, piát, anarchiát, ettől lesz majd szebb a világ!” meg hogy “Nem kell rendőr, nem kell suli / Minden héten legyen buli / Nem kell nekünk köpeny-táska / Fütyülünk a tanításra”

Kazettát is adtam ki. A “Drogot, piát, anarchiát!” kazettából (fénymásolt borító, otthoni másolás) vagy hatszáz darab elkelt, pedig kizárólag a Headbanger terjesztette. Én csak röhögtem. Ha nem veszik észre a kis hülyék a svindlit, s mindazért még fizetnek is, nekem jó! (A nagyobb hatás kedvéért a kazettaborítóra az alábbi zenekari tagságot tüntettem fel: Anti-náci Ádi: Gitár, ének, Polgárpukkasztó Péter: basszus, Lázadó László: dob. Még ez sem tűnt fel.) 

Kiadtam a második műsort is, az “Áruló punkok” címűt, aminek a B oldalát már tökegyedül rögzítettem, dobgéppel. (A szövegek kétharmadát amúgy én írtam, a maradékot Hetedik követte el. De jókat írt a srác.)

A címadó szám amúgy azokról a punkokról szól, akik abbahagyták a lázadást és beálltak a sorba, a szürke kispolgárok közé. “Bakancsukat rég eldobták / Tarajukat levágatták / Bőrdzseki a szekrénybe / jelvények meg melléje. Áruló punkok, köpök én rátok!”

Ebből is elment jó párszáz.

Egész addig “futott a szekér”, amíg valami interjúban vagy olvasói levélben (meg nem mondom már pontosan) elárultam, hogy ez csak egy blöff. Ez aztán elterjedt és mind kevésbé vették.

Nekem meg közben más dolgom is akadt, nem nagyon értem már rá vele foglalkozni, a másolgatásból is elegem lett, úgyhogy szép lassan elaludt a dolog. Mindegy, amíg volt, jót szórakoztunk, poénnak szerintem hatalmas, és máig kellemes bizsergés tölt el, s mosoly fakad orcámon ha rágondolok.

Dalszövegek nem sokára ugyanitt! :)